Szentjánosbogár lelkigyakorlat Szovátán

– A legnagyobb sérülés, ami egy gyereket érhet,ha vágya, hogy szeressék,

 és szeretetét fogadják el, nem teljesül.

/John Bradshaw/

Mindenszentek pirkadatán, a kelő Nap igencsak elcsodálkozhatott, ha a Budapest-Debrecen autópálya szakaszt leste. Ha máson nem, egy „nyakig sáros” Mitsubishi kisbusz láttán. Utasai, azaz mi, a csomagokkal degeszre tömött autóban úgy húztuk meg magunkat, mint kismadár a fán. Mégis hamarosan életre szóló élményben részesülhettünk. Néhány óra csak a távolság, és el is érkezünk arra a helyre, ahol őszi szünetünk felét töltjük. Átlépjük a Maros-Torda megyei Szováta határát, majd a Böjte Csaba-féle Szent József Gyermekotthon küszöbét és belépünk Csodaországba, épp most nyílik a ruhásszekrény.

Szabolcs: Magunkról csak annyit, hogy a tudomány széltét-hosszát átfogó érdeklődésű egyetemisták vagyunk: szociológusnak, nyelvésznek/tanárnak, jogásznak, óvónőnek, matematikusnak, sőt teológusnak is készülő fiatalok. Együttlétünk apostoli: nemcsak mert küldetésben jártunk, hanem azért is, mert közösségünket erősítette az, ahogyan elemózsiánkat, gondolatainkat, érzéseinket és tehetségünket is megosztottuk egymás között.

Mica: Első este, még ki sem csomagoltunk, máris több tucat, szülői szeretetre kiéhezett kisgyermek várt minket az otthon ebédlőjében, akik már a megérkezésünk utáni első percekben nekünk estek, hozzánk bújtak, bevontak a játékaikba, szóval birtokba vettek bennünket. Érezhetően törődésre vágytak mind. De úgy, mintha sokévnyi elmaradt szülői simogatást szerettek volna percek alatt bepótolni. Az önzetlenül adott szeretetet pedig hatványozottan kaptuk vissza tőlük.

Szabolcs: Amikor éppen nem csoportfoglalkozást tartottunk, akkor a zenészek próbáltak, az ügyes kezűek sólisztgyurmáztak, rajzoltak a gyerekekkel; többen a vetélkedő megtartásán törtük a fejünket, tábortűzre készültünk, kora reggel murokért (sárgarépáért) és pityókáért (krumpliért) mentünk a piacra, hogy a frissen leesett hóból a gyerekek hóembert építhessenek.

Mica: A közös programok közül elsősorban a rengeteg játékot emelném ki, de közel ugyanilyen időmennyiségben hangzottak el a Bogárban ismert énekek gitárral, furulyával és szaxofonnal fűszerezve. A lelkigyakorlat alatt nem hiányoztak a lelkünkkel foglalkozó csoportbeszélgetések és a rendhagyó esti imák sem. Sőt, a kemény, napi háromórás tanulásban is segítettünk. Az ottlétünk része volt az esti népmesemondás is, amelyet magunk játszottunk el nagy nevetések közepette. De a kibálós-gőzkieresztős tábortűzön túl meg kell említenünk az első hó ihlette hóemberépítő-versenyt is. Az utolsó este fénypontja pedig egy nagy vetélkedő volt sok-sok „édes” nyereménnyel.

Szerencsére bőven akadt idő a kötetlen beszélgetésekre is. A legszívszorítóbb párbeszédem is egy ilyen alkalommal, ebéd után az asztalnál maradva hangzott el. Egy kisebb társasággal ültünk ott, akikkel az ottani életükről és múltjukról társalogtunk. Maguktól beszéltek, nem nagyon kellett kérdeznem őket, csak hallgattam a szomorú történeteket. Egy kislány tette fel végül nekem is a kérdést:

– … és a nevelő bácsinak van apukája?

– Igen, van – válaszoltam.

– És anyukája is?

– Anyukám is van – bólogattam, és kicsit úgy éreztem magam, mint egy kiváltságos nemes úr.

– Jaj de jó a nevelő bácsinak! – sóhajtott, de olyan szívszaggató hangon, hogy akkor és ott bármit megadtam volna, hogy az a kislány visszakapja a szüleit.

Egy másik történet, amikor Futárpostát játszottunk a csoporttal (azaz egy valaki kitalál egy hosszú mondatot, megsúgja a mellette ülőnek, aki tovább súgja, majd az utolsó hangosan kimondja. Ha sokan játsszák, törvényszerűen eltorzul a mondat, amin nagyot lehet nevetni.) Viszont ilyen még nem történt velem, amióta ismerem ezt a játékot: Egy kisfiú „Tegnap apukám értem jött az autónkkal, és hazavitt a falunkba a családunkhoz…” mondata a kör végére sem változott semmit… Mindenki megértette és tökéletesen továbbadta. Nos, úgy tíz éve nem sírtam már, de most közel kerültem a könnyezéshez.

A legtöbb, felénk történő megnyilvánulásukban olyan szinten, olyan egyértelműen vágytak a törődésre (legyen az egy simogatás, egy ölelés vagy egy puszi), hogy azt mi ki sem elégíthetjük soha, legfeljebb enyhíteni tudtuk a szülők hiányából fakadó szeretetéhségüket. Amit tudtunk, megtettük: szerettük őket, ők pedig viszonozták ezt. Isten fizesse!

Mindezek az élmények után pedig mi sem egyértelműbb: még visszatérünk!

Fél Szabi és Mica